Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


89,Az őshazánk első lakói

AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI

" A Régi Kelet klímatörténete magyarázatul szolgál arra, hogy miért indult el a két magyar nyelvű népág, az északon lakó hun és a délen lakó magyar egymás irányában a történelmi találkozóra és közös nemzet kialakítására. Földrajzszakos tudósok írják, hogy a régibb kőkorszak (paleolitikum) idején földünk éghajlati viszonyai lényegesen eltértek a mai állapotoktól. Akkoriban a föld átlagos hőmérséklete alacsonyabb volt nem csupán a sarkvidékeket borította állandó hótakaró, hanem a ma mérsékelt égöv nagyobb részét is. Az állandó hómező lenyúlt a Himalájáig fedte az Ural- hegység java részét és lezárva tartotta a Kaukázuson átvezető átjárókat. Szóval Európa és Ázsia több mint fele alkalmatlan volt állandó emberi telepedésre, a helyhez kötött életre.

Mellesleg megjegyezve, ez a tény is határozottan cáfolja a finnugor tudósok szibériai őshaza elméletét, hiszen az akkori klimatikus viszonyok között Szibéria Kr. e. 6000-ig semmiféle népnek sem lehetett lakóhelye. 

 A föld felmelegedése időszámításunk előtt 8000 táján indult meg, 6000-ben meggyorsult és 4000 és 2000 között az évi átlagos hőmérséklet mindenütt néhány fokkal a mai fölé emelkedett. Ekkor az állandó hótakaró fokozatosan visszahúzódott és szinte a sarkakon sem maradt meg örökösen. A fölmelegedésnek messzemenő következménye lett. A felszabadult hatalmas víztömegek megemelték a tengerek, tavak és folyók szintjét, úgyhogy azok sokkal nagyobb területet borítottak el, mint napjainkban.

 Időszámításunk előtt 6000 táján a Kaspi- tó még összefüggött az Aral-tóval, a Perzsa-öböl 200 kilométerrel beljebb nyomult a szárazföldre mint manapság, a Nílus völgyében 40-50 kilométer szélességben hömpölygött a víz és delta nélkül ment a Földközi-tengerbe. A Vörös-tenger vize egybefolyt a Földközi-tenger vizével. Irán belseje tenger volt.

Afrika délkeleti részét szinte levágta a kontinensről a délről északkeleti irányban haladó 60-70 kilométer széles földtörésben folyó víz. Afrika belsejében, ahol ma sivatag van, végeláthatatlan mocsarak húzódtak s a tájat buja növényzet borította.

 Ilyen volt a helyzet a bennünket érdeklő világrészén a jégkorszak után bekövetkezett nagy áradások idején. Ezeknek az állapotoknak emlékét őrzi a mezopotámiai, egyiptomi és bibliai forrásokban említett vízözön. A katasztrófában a régibb kőkori emberiség javarésze elpusztult, a maradék pedig a magaslati helyekre zsúfolódott össze: a Kaukázus hegyeiben és a délkelet afrikai hegyvidéken.

 Az áradások után Kr. e. 4000 táján kezdődő hőségben beállt a harmadik klimatikus ütem. Az erős párolgás következtében a belvizek kezdtek eltűnni és a nagy víztükrök összehúzódtak. Amíg a Kaukázus alatti menedékhelyen lévőknek ez új életlehetőséget nyitott, mert levonulhattak dél felé, a forró égöv alatt lakóknak megélhetési zavarokat okozott, A szelek megváltozott járása miatt ezentúl az eső nem az egyenlítő sávjában hullott alá, hanem a mérsékelt égövön.

 Az egyenlítő táján tehát a felszárított talajnedvességet ezentúl nem pótolta semmi, kihaltak az erdők, elszáradt a növényzet s maradt az elemeire széthullt föld, - a por és homok.

 Miután már a növényeket és állatokat elűzte az Égető Úr vagy Sütő Úr (a Nap afrikai neve), a belőlük élő embernek is mennie kellett. Abban a mértékben, amint a sivatagosodás haladt előre, újabb és újabb néphullámok voltak kénytelenek nedvesebb, hűvösebb tájakra vonulni, felfelé északra, a földrajzi adottságok által megszabott útvonalon. Amíg tehát a kaukázusi menedékhelyről dél felé indult a nép, a dél afrikai menedékhelyről észak felé kényszerült. Végeredményben tehát az éghajlati viszonyok megváltozása lehetett az az ok, vagy legalábbis a fő ok, ami a korábban - talán éppen a vízözön miatt - szétvált magyarul beszélő két ágat, a hunt és a magyart egymással újra kapcsolatba kényszerítette.

 Régészeti megállapítások szerint, amint a jégtakaró elolvadt és a felszabadult földterületen a növény- és állatvilág újra megjelent, az ősemberiség is elhagyta hegyvidéki menhelyeit és fokozatosan szétáradt az új lehetőségek között.

E szétáradás a bennünket érdeklő földrészen legkorábban a kaukázusi menhelyről történt meg.

 Közvetlenül az alatt voltak az emberi táplálkozás feljavításához szükséges magtermő növények vad állapotban: a zab, búza és az árpa, és ott éltek a későbbi háziállatok vad ősei, a könnyen zsákmányolható, ízletes húsú birka és a sertés.

 Innen, a kaukázusi menhelyről ment a lakosság egyrészt délnyugat felé, a Habúr, Jordán, Orontes folyók mellékére, ahol Jerikó és Jármó a legrégibb eddig ismert csiszolt kőkori telepek; másrészt délkelet felé, a Kaspi-tó alá (Hurkaisi-tó) és a Tigris folyó vidékére, meg az iráni beltenger egyre szélesedő partvidékére. 

Hogy a kiinduló pont valóban a Kaukázus vidéke, az Araxes völgye lehetett, azt a gyarmatosított területek elnevezése is igazolni látszik. Az új helyek ugyanis a kaukázusi központból nézve esnek nyugat felé: Setét Hon, Esthon, Nyugathon, illetve kelet felé: Káldi, Kálti, Kaldea, Chaldis.

A másik gócpont, ahol a neolitikus kultúra korai nyomait megtalálták, Délkelet-Afrikában volt, a Nagy tavak vidékén. A földművelés, állattenyésztés és rendszeres helyben lakás nyomait itt az i. sz. e. IV. évezred elejéről keltezik.

A letelepült élet legrégibb nyomait a Turkani kerületben lévő Magasi község határában találták meg a Nakuru folyó vidékén lévő Hyrax dombon, továbbá az Eburru hegy alatt és a Njoro folyónál. Innen sugárzott szét a neolitikus kultúra fokozatosan észak és kelet felé, hogy végül kitöltse a Régi Kelet egész déli félholdját. Minden egyezik tehát azzal, amit más adatok egybevetéséből a megelőző lapokon előadtunk. A kritikus kérdés azonban az, megállapítható-e, hogy ez az első észlelhető népmozgás, északról délre, illetve délről északra, valóban a magyar ősnép két ágához kapcsolódik? 

 Az tény, hogy a két ősi gócpontból gyarmatosított területeken az időszámítás előtti IV. és III. évezred fordulóján a magyar nyelv már kiterjedt használatban volt; ezt írásos okmányokkal bőségesen tudjuk bizonyítani.

De mi bizonyíték van arra, hogy a víz alól éppen felszabaduló területekre, a szűz talajra is ugyanaz a nép költözött be? Mit mondanak erre nézve a nyelvészek?

 Ők a pionír népre vonatkozó ismereteiket abban összegezik, hogy azok valamennyien ragozott nyelvet beszéltek és egymást megértették. Elfogadják a Genezis 11. fejezetében feljegyzett megállapítást, amely szerint kezdetben az egész földön csak egy nyelv, csak egy beszéd dívott. A tudósok szükségesnek is érzik, hogy a történet hajnalán mutatkozó nyelvi egységet összefoglaló névvel is kifejezésre juttassák. Marr orosz régész erre a célra a japheti kifejezést, egy francia tudós viszont a földrajz fogalmi köréből választott asianique jelzőt ajánlotta. Utóbbi tudós szerint a szóbanforgó népeket "főleg ragozottnak mondott nyelvük, továbbá vallásuk alapján ismerjük fel és mellesleg azon embertípusok révén, amelyeket emlékeik ábrázolnak" (Contenau G.: La civilisation des hittites et des Hurrites du Mitanni. Paris, 1948. 28. old.). 

 Közös elnevezésül, ha nem is összefoglalólag, de népenkint többször megismételve, L. A. Waddell az árja nevet használja. A lényeget: az egynyelvűséget és a nyelv ragozott voltát mindegyik tudós jól látja, de a javasolt elnevezések közül csak az úri, árja névnek van történeti és nyelvészeti igazoltsága; ez illik bele a mi elgondolásunkba is, hacsak az ASI-ANI alatt is nem Árja-honit értünk. Közelebbről vizsgálva a dolgot, a nyelvészek azt is felfedezték, hogy ennek a legősibb nyelvnek ragozó szerkezete döbbenetesen hasonlít a magyar nyelv szerkezetéhez.

 Vannak, akik összeállításukban a magyar nyelvet kifejezetten említik, mások ugyanezt a gondolatot a nyelvtudományban használt tágabb értelmű műszóval fejezik ki, magyar helyett finnugor vagy uralaltáji jelzőt használva. Egyre megy, hogy miképpen fejezik ki magukat, mert az őskeleti nyelvnek a magyarral való kapcsolata a két utóbbi műszóban is benne foglaltatik.

 A fenti megállapításokra támaszkodva joggal kérdezhetjük, vajon jelentenek-e magyarul érthető dolgot a legrégibb neolitikus telephelyek földrajzi neveiben megőrzött szóelemek?

 A vizsgálatot megkísérelhetjük mi is, hiszen végeredményben a nyelvészek is e földrajzi nevek elemzése alapján állították fel a maguk tételét.

Említettük a Régi Kelet felső részében a következő földrajzi neveket: Habúr, Orontes, Jordán, Kaspis (Hurkaisi), Kaukázus, Jármó, Jerikó; déli részében pedig ezeket: Turkani, Magosi, Nakuru, Eburru és Njoro.

Ha csupán ezekre a nevekre korlátozzuk megfigyeléseinket (az Araxesről később külön szólunk), akkor is azonnal észrevesszük, hogy azokban a mi magyar nyelvünk úr szava, mint alkotóelem, minden hangtani változatában (úr, ár, er, or, uru, stb.) előfordul.

Figyeljük csak meg: Hab-úr, Nak-uru, Eb-erre, Nj-oro, Húr-kani, Or-on-tes, Ar-al, J-or-dan, J-eri-kó. Egyik-másik név egyéb összetevő elemét is értjük. Ilyenek a folyóvíz jelentésű Hab szavunk, a szókezdő H nélkül szereplő Hon (On, An) szavunk, az isten szokásos ,jó' jelzője, a lakóhely értelmű Ma és Kő, továbbá az Eb, Nagy, Víz (Pis), Magas és Törzs (Tes) szavaink, meg a Hó (Hau, Kau) és Ház (Kas).

Eszerint Jerikó: Jó-Úr (isten) Kője (országa) volna;

 Jarmo: Jó-Úr-földje (Ma, mat a földet is jelentette.);

Orontes: Úr-hon-törzs lakóhelye, és így tovább.

Mivel ezekben a földrajzi nevekben kétségen kívül ősrégi egytagú magyar szavak szerepelnek, nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a jégkorszak után felszabaduló szűz talajra mint kultúrnép elsőnek valóban a magyar nép két ága vonult be.

A régészek szerint a víz alól felszabadult területeken a neolitikus kultúra helyi előzmények nélkül, hirtelenül és magas fokon jelent meg, összes kísérő jelenségeivel együtt: írással, földműveléssel, ipari tudással és kiforrt hitvilággal. Ha ez igaz, amiben nem kételkedhetünk, akkor az is igaz, hogy azokon a magasabb fekvésű vidékeken, a Kaukázusban és a Nagy tavak körül, ahol az ősi magyar népesség a vízözön idejét átvészelte, már birtokolta neolitikus kultúrájának alapvető elemeit.

 Szemlénk végén annyit biztosan állíthatunk, hogy ezentúl, legnagyobb óvatosságunk és legmesszebb menő hitetlenkedésünk ellenére sem utasíthatjuk el a magyar őstörténet új megfogalmazásának lehetőségét. A mai magyar nemzet fizikai és kulturális összefüggése az őskeleti két ágú magyar néptömbbel oly szorosnak látszik, hogy ezt a nemzetet a világ legősibb népe egyenes folytatásának kell tekintenünk. Egyelőre azonban további bizonyítékokkal kell kézenfekvővé tennünk, hogy az őskeleti nép, amely a csiszolt kőkorban írta történetének első ragyogó fejezetét, valóban hungár- magyar volt.

Erre szolgálnak a Krisztus előtti évezredekben írt magyar nyelvű okmányok.

Ideje, hogy jegyzetet írjunk a magyar nyelv régi állapotáról, három vagy négyezer évvel ezelőtti hangállományáról és megemlítsük a nyelvészek idevágó eredményeinek legfontosabbjait. Ezek ismerete nélkül ugyanis a nyelvi szakmában nem jártas olvasó nehezen érti meg, hogy egyes régi szavakat mi jogon írunk át mai helyesírásunkkal úgy, amint bemutatjuk.

Az ómagyar nyelv egyik legfontosabb jellemzője, hogy abban a mássalhangzók száma kevesebb volt, mint ma: hiányoztak belőle a lágy hangok, a B, C, CS, D, F, G, GY, NY, TY, Z és ZS, valamint a H hang is.

Ahol a mai magyar nyelvben ilyen hangok fordulnak elő, azok helyett a régi nyelvben a megfelelő kemény hangok szerepeltek:

 P állott a mai b és f helyett; K a mai g, gy, h helyett; T a mai d, ty, z, zs helyett; S a mai cs, gy helyett; N a mai ny helyett.

Száz szavunk akkor még SZATA lehetett,

Kéz: KETE,

víz: VETE,

méz: METE,

 a fenyő: PENU,

 a fa. PA;

 a fészek: PESUK volt s

 a hon helyett azt mondták: ON, AN,

 hab helyett: AB, 

a hunok neve: UNI volt,

 a hajó neve: AIO;

 Magyar helyett a MA-KAR, MASAR, MATAR stb. neveket használták.

Ami a magánhangzókat illeti, azok még igen közel álltak egymáshoz: az A, O, U szinte egyformán hangzott, éppen úgy mint az E és I. Ékezetes magánhangzók nem szerepeltek.

A fejlődés egy újabb szakaszában a főnevek végén észlelt befejező magánhangzó, ami a szavak rövid magánhangzóval való kimondását lehetővé tette, lekopott s ennek nyomán a megelőző magánhangzó megnyúlt.

A KETE, VETE, HETU, URU, UTU szavakból így előállt a mai kéz, víz, hét, úr és út szavunk. A ragozás bizonyos eseteiben azonban, mint például a tárgyesetben is, a szó ősi gyökere továbbra is megmaradt, úgyhogy ott a szavakat ma is rövid magánhangzóval ejtjük ki, tehát kezet, vizet, hetet, urat és utat mondunk.

A régi magyar nyelvben a főnevek végén néha megjelent egy -os, es rag, ami a határozott névelő (.az.) szerepét töltötte be. Utóbb ezt a szokást elhagyták, mert a határozott névelő a szó elejére került, ahol ma is áll. Egyes főnevek tövéhez azonban a változás idején a hátratett névelő már annyira hozzáforrt, hogy nem vált onnan le, hanem a mai napig ottmaradt (Sweet henry: The history of languange. London, 1930. 118.old.). Ilyen szavaink például a páros, város, kakas, piros.

Saját megfigyelésünk szerint a főnevet befejező magánhangzó is a névelő szerepét (ezúttal: a.) tölthette be. Jó példa a hozzáragasztott névelő használatára a két Egyiptomot egyesítő magyar király Mén úr neve, amit megtalálunk Amén (A Mén) és Ménes (Mén-az) alakban is. Az előadottakra olv. Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza, Budapest, 1963, Hajdú Péter: Finnugor népek és nyelvek, Bp, 1962). 

5) Az éghajlati viszonyok alakulásáról bőven olvashatunk minden őstörténeti munkában: (Hawkes – Wooley: Prehistory and the beginnig of civilization. New York, 1963 5, 25. old.;   Hajdú Péter: Finnugor népek és nyelvek, Bp, 1962).   40.old.; Uxbond F. A.: Munda-Magyar-Maori An Indian link between antipodes. new tracks of Hungarian origins. London, 1928. )

A Biblia emlékezése szerint a vízözön elől megmenekült emberiség egyik ága a Kaukázus alatti hegyekben talált oltamat: a híres bárka a Ararat hegyén érintett újra földet; e hegy nevében benne van jellegzetes Úr, Ár szavunk. A régészek viszont az emberiség legrégibb nyomait az afrikai Nagy tavak vidékén találják a hegyek között ( (Hawkes – Wooley: Prehistory and the beginnig of civilization. New York, 1963  5 old.), ahova a vízözön elől az emberiség másik ága vonult. 

6) A keleti ősnyelv ragozott voltára és magyarral való kapcsolatára olv. Bobula Ida: Sumerian affiliations.. Washington, 1951. . munkáját; részletekre: Hawkes – Wooley: Prehistory and the beginnig of civilization. New York, 1963. Steffensen James: Ancient greece..New York, 1966. 157, 321-327; (Sweet henry: The history of languange. London, 1930. . 125 old;  Uxbond F. A.: Munda-Magyar-Maori An Indian link between antipodes. new tracks of Hungarian origins. London, 1928. )  . 114; Hawkes – Wooley: Prehistory and the beginnig of civilization. New York, 1963.  635; Maspero: History of Egyipt, Chaldea, Syria, babilonia and assyria. 6. vol. London . III 22;  A huni (úri) nyelvről: Gurney: The Hittites. Bungay, 1964.. 122.) Ernest Lewy berlini professzor a finnugor nyelvek szókincsét összehasonlította a mai afrikai nyelvek öröklött szókincsével és meglepő. számban talált hasonló hangzású és jelentésű szavakat. (Magyar (A) őstörténet kérdései. A Magyar Nyelvtudományi Társaság vitaülése 1953 dec. 1 budapest, 1955. 16.old.). Ugyanezt mások is mondják (Brodick - Morton: A concise dictionary of Egyptian archeology. London, 1922. 90.old.). A hazai magyar nyelvészek afrikai, afganisztáni, indiai és más nyelvekkel való egyezéseket is észrevettek, de azokat véletlen összecsengéseknek tekintik, mert nincs elképzelésük a nagy összefüggésekről (Moór elemér: A nyelvtudomány mint az ős- és néptörténeti forrás tudománya. Budapest, 1963. 16.old.). "


(Felhasznált irodalom: Dr. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete, AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI és a Magyarságtudományi Intézet szabadon bemutatható művei.)